Lagzi Gábor: Kisebbségi kérdés, nemzeti kisebbségek Észtországban, Lettországban és Litvániában a rendszerváltást követő időszakban

Az 1940-ben a Szovjetunió megszállta, majd erőszakkal magához csatolta Észtországot, Lettországot és Litvániát. A második világháború és az azt követő rövid időszak, majd Moszkva tudatos politikájának következtében a Baltikum nemzetiségi térképe radikálisan átrajzolódott. A szocialista iparosítás következtében szakemberek, munkások, katonák százezrei telepedtek le. Az 1989-es népszámlálás adatai szerint a lettek aránya tagköztársaságukban 52% volt, míg az észtek 61%, a litvánok pedig 79%-os többséget alkottak. Emiatt a lett és az észt lakosság körében általánossá vált az a vélekedés, az „orosz megszállók" hamarosan többségbe kerülhetnek, s így eltűnik a tagköztársaság nemzeti jellege.

A függetlenség megszerzése után a cél mindhárom ország esetében a nemzetállam kiépítése és megerősítése volt, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy Észtország és Lettország, részben Litvánia etnikailag sokszínű. Hiába vannak biztosítva a kisebbséghez tartozó személyek számára az alapvető emberi jogok (alkotmány, kisebbségi törvény, nemzetközi kötelezettségvállalások), a balti államok kormányzata nem mindig a törvény szellemében jár el ezekben az ügyekben.

Az 1990-es évek elején elfogadott igencsak restriktív ész és lett állampolgársági törvény, amely a legkomolyabb konfliktus forrása a többség és a kisebbség között, több célt szolgált: egyfelől veszélyeztetve érezték a frissen megszerzett függetlenséget a szovjet korszak betelepítettjeitől, másfelől ilyen módon kívánták a kisebbségiek egy részét re-emigrálásra bírni. A nem-állampolgárok (hontalanok) kérdését illetően a tallinni és a rigai kormányzat - engedve az erős külső (EU, EBESZ, NATO) és belső tényezők (orosz szervezetek) nyomásának - könnyített az állampolgárság elnyeréséhez szükséges procedúrán. Az észt és a lett állampolgárság megadása szorosan a nyelvi követelmények mentén határozták meg (azaz aki ismeri az államnyelvet és lerakja az előírt vizsgákat, megkapja az állampolgárságot). Kijelenthető, hogy az észtországi és lettországi oroszajkú lakosság zöme jelenleg már nem emigráns, de még nem kisebbségi személy. Az oroszajkúak több évtizede új hazájukban élnek (vagy már ott is születtek), így nem lehet őket őshonosnak nevezni, viszont az utóbbi évek többségi politikája (állampolgárság, oktatás) egyre inkább a kisebbségi közösségekre jellemző mechanizmusok kialakulásához vezetett (pl. érdekérvényesítés otthon és külföldön).

Magyar szempontból érdemes kiemelni, hogy egyik balti állam sem támogatja a területi autonómia intézményét, mi több, hevesen ellenzik azt, hiszen ennek megvalósulása esetén veszélyeztetve éreznék (főleg az észtek és a litvánok, ahol egy-egy adott régióban a kisebbség többséget alkot) országuk területi integritását.