Lagzi Gábor: „Lengyelek, de másak”. Lengyel kisebbségi közösségek a volt Szovjetunió területén és Lengyelország nemzetpolitikája
Lengyelország európai középhatalomként (vagy legalábbis ilyen aspirációkkal) jelentős számú határon túli lengyel népességgel rendelkezik: 38 millió az anyaországban, 10-15 millió az egész világon szétszórva, s Varsó mindig is kitüntetett szerepet szánt a „külföldre szakadt" lengyelekkel való kapcsolattartásnak. A volt Szovjetunió területén (vagy a lengyel terminológiában: Keleten) élő lengyel közösségek különleges helyzetben voltak a múltban, és mindmáig abban vannak.
A szovjet évtizedek a kisebbségi lelkekben mély nyomokat hagytak (paternalisztikus mentalitás kialakulása, az orosz nyelv átvétele, vallásosság meggyengülése), s az anyaországiak a helyi lengyelek gondolkodásában, viselkedésében végbemenő változásokkal a maguk valójában csak a rendszerváltás utáni időkben szembesülhettek. A volt Szovjetunió területén élő lengyel kisebbségi személy önbesorolása elsősorban személyes deklaráción („lengyel/lengyel származású vagyok") és a római katolikus egyházhoz való tartozáson alapul, nem pedig az anyanyelv határozza meg. Igaz, hogy az anyaországi összlakossághoz vagy a nyugati diaszpórához képest a Keleten élő lengyelek száma elenyészőnek mondható (1989-ben, az utolsó szovjet népszámlálás adatai szerint az akkor Szovjetunió területén közel 1 millió ember vallotta magát lengyel nemzetiségűnek), ugyanakkor ezek a személyek a lengyel nemzeti szimbolika szempontjából kimagasló fontosságú területen laktak: az ún. Keleti Végeken.
A tanulmány célja bemutatni a Keleten élő lengyelség nagyobb közösségeit, azaz a fehéroroszországit és ukrajnait). Dolgozatomban a volt Szovjetunió területén élő lengyel közösségek és az anyaország őket érintő politikája kerül feldolgozásra, részletesen írok arról, hogy a Visztula partján milyen ötletek merültek fel a főleg az ország keleti határain túl élő lengyel kisebbség megsegítése érdekében, s hogy ezekből az ötletekből mi valósult meg. Értelemszerűen nagyobb teret kell szentelni az utóbbi évek legjelentősebb, a Keleten élő lengyeleket (is) érintő varsói kormányzati kezdeményezéseknek: a repatriációnak és a lengyel igazolvány bevezetésének. Közös bennük, hogy Varsó mindkét esetben „erkölcsi elégtétel" szándékával kezdett ezek megvalósításába, jelezve ezzel az anyaország elkötelezettségét a rosszabb körülmények között élő honfitársaik iránt. Azonban sem a Lengyelországba való hazatelepülés, sem pedig a lengyel igazolvány bevezetése nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket.
A szovjet évtizedek a kisebbségi lelkekben mély nyomokat hagytak (paternalisztikus mentalitás kialakulása, az orosz nyelv átvétele, vallásosság meggyengülése), s az anyaországiak a helyi lengyelek gondolkodásában, viselkedésében végbemenő változásokkal a maguk valójában csak a rendszerváltás utáni időkben szembesülhettek. A volt Szovjetunió területén élő lengyel kisebbségi személy önbesorolása elsősorban személyes deklaráción („lengyel/lengyel származású vagyok") és a római katolikus egyházhoz való tartozáson alapul, nem pedig az anyanyelv határozza meg. Igaz, hogy az anyaországi összlakossághoz vagy a nyugati diaszpórához képest a Keleten élő lengyelek száma elenyészőnek mondható (1989-ben, az utolsó szovjet népszámlálás adatai szerint az akkor Szovjetunió területén közel 1 millió ember vallotta magát lengyel nemzetiségűnek), ugyanakkor ezek a személyek a lengyel nemzeti szimbolika szempontjából kimagasló fontosságú területen laktak: az ún. Keleti Végeken.
A tanulmány célja bemutatni a Keleten élő lengyelség nagyobb közösségeit, azaz a fehéroroszországit és ukrajnait). Dolgozatomban a volt Szovjetunió területén élő lengyel közösségek és az anyaország őket érintő politikája kerül feldolgozásra, részletesen írok arról, hogy a Visztula partján milyen ötletek merültek fel a főleg az ország keleti határain túl élő lengyel kisebbség megsegítése érdekében, s hogy ezekből az ötletekből mi valósult meg. Értelemszerűen nagyobb teret kell szentelni az utóbbi évek legjelentősebb, a Keleten élő lengyeleket (is) érintő varsói kormányzati kezdeményezéseknek: a repatriációnak és a lengyel igazolvány bevezetésének. Közös bennük, hogy Varsó mindkét esetben „erkölcsi elégtétel" szándékával kezdett ezek megvalósításába, jelezve ezzel az anyaország elkötelezettségét a rosszabb körülmények között élő honfitársaik iránt. Azonban sem a Lengyelországba való hazatelepülés, sem pedig a lengyel igazolvány bevezetése nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket.
- MHT39_LG_lengyelek_de_masak.pdf - (456KB)
